2010. október 20.
Szépirodalmi Folyóirat
"Szépszó és Értelem"
IX. évfolyam 10. szám
Könyvajánló
Tartalom
Költősereg áltatta égi tájjal
önmagát, s népét: hamis dal-hazával.
Hitte? Nem hitte? Ezerféle útnak
végén sokszor egyszerű sír. Hazudtak,
vagy megtévedtek. A haza keret csak,  -
de hidd másnak, ha netán önmagadnak,
úgy esik jól! Amit valóság tölt meg,
olyan keret csak. Ritkán szemgyönyörnek,  -
de látón nézz, s a szemed visszaretten:
árulás, hitványság, míg egyre többen
új hordókról hazáról szónokolnak
híveiknek, ötvenhatos bolondnak,
ki mára már belegárgyult egészen
az "úgy volt"-ba,  -  pedig nem úgy volt, mégsem!,
s menj tovább, vissza, s egykettőre látod
a világháborús-borús világot,
s nagy keretben sikoltó szívre lépnek,
veszett állatként a keretlegények!
Persze, nem egy közülük hitte: szentség,
haza-érdek a tett embertelenség...
...de te, amikor azt a "hazát" véded,
már többet tudsz,  -  s nincs benned szégyenérzet?!

No és tényleg hiszed: csak az a fránya
francúzos francúz volt, aki csinálta,
azzal az álszent ánglius pipással,
Trianont?! Sohse téveszd össze mással,
az igazat!Ó, azt magyar is tette,
az a sok érdek-labancos ebecske!
S ál-kuruckodó díszmagyar-leventék
önérdekesen gombolták a mentét...

A múltra úgy nézz: a jelent is nézzed,
s nagy keretében a tájat megérted,
a mostanit! Múltból áthozott rosszat,
ostobaságát olcsójánosoknak,
s kis nyálas fickókat, képük naponta
a képernyőt pocsékul rúttá rontja,
s ki ledolgozott annyi-annyi évet,
arról öntelt-tiszteletlen beszélnek!
Vagy neked ez kell?! Ez a papagáj-kórság?
Valóság-show-s, megvetendő valóság?
Ál-jogállam-hazája tolvajoknak,
akik hülyének néznek, kirabolnak?
Egyik sunyít,  -  s mivel bátrabb a másik?
Szemforgatón egyre mellépofázik.
Nagy cirkuszban sok bűvész-mókamester,
s mind-mind tolakszik, elefántnyi zsebbel:
-  Ne eltűnt pénzre gondolj, plebs, te drága,  -
inkább csak csöcsös Puncimancikára!
Egy-egy ügyet olykor feldob a Látszat,
de jön rá kacifántos magyarázat:
ha beadnák hat lónak, hét ökörnek,
nem kétséges, tőle mind megdögölnek!

Haza? Mint hiszi sok tökfejes zöldség,
hogy a haza csak parancs, kötelesség!
Sok nagynevű ilyet mond, de ne dűlj be:
hány hírdobos volt már csaló vagy hülye!
S hány volt olyan, kinél szerét vehették:
hülyét játsszon, mivel megvesztegették!
Kötelesség, jog, erkölcs,  -  sok-sok minden
együtt adhat Hazát, mely Szív  -  szívedben!
Hazát, mely nem csupán parancsnokolgat,
ritkán adott, s csak percekig a holnap...
Nem hiszed?! Vedd elő a történelmed,
s ne hazugságnak adjál közkegyelmet!
A tömeg gyakran oly kapkodós fajta,
s szólamok színes rongya eltakarja
szeme előtt mi igaz, és a gaznak
tapsolni kezd, hazug szót hisz igaznak,
ha elbutítják, igen, vedd csak észre,
miként ijeszthet lelki szegénysége!

Nekem nem kell cukros ígéret-máza
(mindegy akárhány millió imádja!)
hamis hazának. Igazi hazám ott van,
jelenen túli távol-holnapokban.
El nem érem, de nagy tükörben látom:
utat mutat feléje Csillagálom,
Csillagálom, egy szívpiros varázslat,
amit kegyetlen jóság olykor áthat,  -
áthat, ha kell, s kardok fényéle rebben,
villan álomban ébredő szemekben...

...az a Haza, lehet, csak akkor lesz meg,
ha majd hullámzó csillagvégtelennek
partján Te állsz, büszkén, ébredő Álom,
s Ég Földet áld lélek-dal koronádon.
Lelkes Miklós
Haza
A temetőben lángoltak a gyertyák,
így tisztelegtünk a rég elmúlt előtt,
gyorsan leróttuk a halottak jussát,
hogy megláncoljuk az áruló időt

egy pillanatra. Az apró lángok
ott értünk is gyúltak. Gyorsan égtek
a mécsesek, kanócos átkok váltak füstté.
A halottak napja péntekre esett.

Gyertyától gyertyáig suhantak az árnyak,
s mi számba vettük mind a vétkeket,
mit elkövethet ember, ember ellen.
A fejfáknál sírtunk. Gyóntuk az életet.
Millei Ilona
Halottak napja
Csak az imára emlékszik a harangszó,
kongatja az utolsó pillanatot,
zengi, hogy csak hittel lehet szándékolt
világot tanulni, a szédelgők reményei
pénzért vett örömök között,
életükben satnyulnak semmivé!

                                         Szeged, 2010-09-01
Végh Sándor
Temetőben
szára megszakadt a nyári fűnek
szívemből kitépett szerelem
sajog az őszön mindhiába
nincs kinek mondani szeretem

tüzemen vékony ágak égnek
kéreg alól sistereg a nedvük
ugróiskolát játszik három kislány
később énekelni támad kedvük

szára megszakadt a nyári fűnek
levelek fonákján a bogarak megülnek
hervad a nőszirom a töltés oldalán
nincsen kit szeressek elment az a lány

a fecskék már a telefondrótra ülnek
szívemben a hívások csendesülnek
pattognak az ágak sziszeg a parázs
fészkében haldoklik a nyári darázs

Kajuk Gyula
Az utolsó szép napon
Az emlék titokzatos vándor. Egyik-másik olykor évekre, sőt évtizedekre is eltűnik előlünk, barangol a feledés kusza őserdejében, majd valaminő képzettársítás rejtélyes ösvényén visszatér, s bekopogtat tudatunk ajtaján.
A közelmúltban, az egyik éjszakai órán, amint az írói hivatás értelméről töprengtem, így bukkant fel bensőmben egy elfakult háborús emlék. Fölidéződött az az őszi délután, amikor száműzött csapatunk átvonult a néhány órával előbb szétdúlt falu utcáján. Egy kis időre lepihenhettünk a megperzselődött árok mentén. Körös-körül, az üszkös falromok fölött még ott lebegett az iszonyat pillanata. Hová tűntek a helység lakói? Elmenekültek, vagy mindannyian meghaltak? Senki sehol.
Végülis megpillantottam egy alig hétévesnek látszó fiúcskát, aki az út porában gubbasztva, apró ujjai között ceruzát szorongatott, s valamit körmölt a kődarabra terített füzetébe. Mögéje lopakodtam. – Mit csinálsz te kisfiú? – kérdeztem tőle nagyon halkan. De ő ügyet sem vetve szavamra, gyűrött irkája fölé hajolt, és egy-egy cirill betűt pötyögtetett a kék vonalak közé. Megismételtem a kérdést. Most már reám emelte sápadt arcát, megkínzott tekintetét. – A leckémet készítem – felelte szelíden és mégis elszántan. Megrendültén néztem szemébe. Lám, oda az iskolaépület, a padok, a táblák, s talán az a kedves tanító néni is megfagyott ajakkal fekszik valahol, aki – úgy lehet – még délelőtt e betűfüzérek gyakorlására szólította fel kicsiny tanítványait.
A gyermek írt, írt, immár társai helyett is. Kinek, miért?
S ekkor itt, ezen az őszi délutánon, a sugaras ég alatt, az elpusztult falu közepén egy nagy igazság ütött szíven: a leckét el kell végezni! Most már nemcsak őt, e parasztfiúcskát láttam, hanem mögötte hosszú sorban mindazokat a férfiakat és nőket, szerteszét az idő mélyén, akik hasonlóképpen teljesítették kötelességüket a szellem, az emberség és az élet folyamatosságának szolgálatával.
Íme, a kívánságom! Ha egyszer majd – jó vagy balsorsom közepette – akárcsak egyetlen hang, az ítélet szándékával felém szól: mit csinálsz? – ó, hadd tudjak válaszolni én is a papírlap fölé görnyedő egykori gyermek módján, hogy erőm, képességem és lehetőségem szerint a leckémet végzem, a reám bízott részt a közös és örök feladatból.

[1972]
Vihar Béla
Az örök feladatból…
Most aztán vérszemet kapnak a fű alatti
rovarroganciák petét a napra rakni -
és erdőn és mezőn nő a bogártalom,
már nem is füveken, hanem faágakon.

A bolhaköhögés már kardallá avanzsált
(bolhából - mely köhög - kitelne ötven új párt),
velük cincog a jól felfogott kisegérdek -
hol nincs sok macska, ott a cincogás temérdek.

És katedrára ül minden falubolondja
s a krétánál bizony fontosabb lesz a spongya:
felírni komplikált - törölni egyszerűbb.
Balgák az államok, mert nem mind Egyesült.

Most aztán összeáll, mi nem tartozhat össze,
agyaggal nem barát a humusz és a lösz se,
de mégis anyaföld lenne ez is, az is,
akár salak, akár sétányra szórt kavics.

Elvtársak, végül is mi a túróható fel?
Van nyáron vadgyümölcs, télen kopott pulóver,
a csillag ágait se csökkentette pártom:
maradt az öt. S elég jól látszik mind a három.

Baranyi Ferenc
Most aztán
Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.
Bányai Brigitta: Délutáni barangolás.
ELÖNT AZ ÁR, ZÖLD KÉSE TORKODON,
térdig kötődsz, csak ne vigyen magával.
Itt-ott egy-egy kéz, láb loccsan, s beárnyal
szomorúfűz rüggyel tavaszodón.
Csak múlna múlt! A kezed sem fogom,
lágyan lebegsz a zöldes ragyogással;
tenger, tavasz puffadt húsunkra tárgyal,
s már fuldoklunk, ha jól meggondolom.
No, szép világ ez, annyi szent, ha árad
a pusztulás, mint jobb jövő reménye,
s ember magát tartani, ha kifárad,
zöld fátylában holt óceánhoz ér le.
Sodratom. Velem-viselős maradj itt,
a szomorúfűz ága lám lehajlik.

1969
Nógrádi Gábor
Nekem nem integethet a nyár,
az ősz pompája sem hull lábam elé,
hisz oly régóta megszoktam már
a szidást, a változó ütlegelést,

a lombok, s nappalok fogyása
fel sem tűnnek szűk cellám ablakából.
Belül, ott hull az a korlátlan
levél, hol ember ideje korlátolt.

Szerettem volna a színeket
látni, de rommá lőtték, s én itt vagyok.
Se ősz, se tél nem lett hirtelen,
csak akasztófák, kötél és kínpadok,

nagyot sóhajt a hajnali táj
odakünn utolsó lépéseimtől:
testében a vörös köd szitál,
s a szél táncol egy idegen keringőt.

Ódor György
Elbukott ősz
Az orvosi némaságban voltam
gyermeked, s a nővérek nem
engedtek közel hozzád, anyám
- haldokoltál és haldokoltam közben -
nem akartál ölelni, s enni adni sem,
csak gáztól altatottan feküdtél
az ágyban, anyám, édesem,
haldokoltál, s én haldokoltam ott.
Betegen, súlyosan, önzőn, bután -
láttam a kínzott homlokodon
az egész kócos életet,
s az utolsó látogatás után
lányodat, ki az ajtóban rekedt
- lába kint volt, könnye maradt nálad -
és már ott volt azon a száraz,
ötvenéves homlokon a te szíved, lelked,
ahogy az én szívemet melengetted,
ahogy rendbe tetted rendetlen szobám -
haldokoltál és meg is haltál talán
édesem, kedves, jó anyám.

Ács Dániel
Vízió
Az ingatlan ügynök újból próbálkozott.
- Nem bánná meg, higgye el. Beszélhetek az eladóval, biztosra veszem, engedne az árból.
Mihály elismerően mosolygott.
- Szép ház, valóban nagyon szép. És a kert is... Nem tagadom. Az árán persze lehetne alkudozni, de nem az a lényeg. Túl nagy nekem. Kisebbet képzeltem.
Az ingatlanos csalódottan bólogatott.
- Értem Szabó úr, értem.
Pénzes vevőkben bízott, márpedig Szadó Mihály sikeres és mára már gazdag üzletember volt. Ennek ellenére nem szeretett hivalkodni, a budai villát sem azért nézte meg, hogy méretével bárkit is elkápráztasson. Tökéletesen elégedett volt két szobás lakásával, amelyben tíz éve lakott egyedül. Csakhogy az idő megérett a változásra. Napról napra jobb viszony alakult ki közte és két huszonéves lánya között, s úgy érezte, a közel húsz éves távolság tartás után látványosan javuló kapcsolat őt is kötelezi valamire.
                                                                         Tovább>>>

Bányai Tamás
Sündisznók
Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.
Bányai Brigitta
festőművész
Click here to add text.
Következő oldal>>>
Szerkesztő, próza: Kaskötő István
Szerkesztő, versek: Kamarás Klára

1. oldal
próza, versek
2. oldal
próza, versek
3. oldal
próza, versek
4. oldal
elfeledettek
5. oldal
klasszikusaink
Ács Dániel: Vízió
Bányai Tamás: Sündisznók
Baranyi Ferenc: Most aztán
Kajuk Gyula:
Az utolsó szép napon
Millei Ilona: Halottak napja
Nógrádi Gábor: Elönt az ár
Ódor György: Elbukott ősz
Végh Sándor: Temetőben
Vihar Béla:
Az örök feladatból…

Andrassew Iván: Elfútta a hó
Balázs Gyula: A Kín
Bárdos László:
A mai nap, a másnap
Bittner János: Archaikus álmok
Csiki András: Kérdőszóval
Fetykó Judit: Vihar
Kaskötő István:
Még egy kutya sincs.
Mészáros Márta: Torzó
Németh Tibor: Mint a plakátok
Péter Erika: Párából vett porból
Petöcz András: A kínai nő

1
Baka István: Itt            
Bodó Csiba Gizella:
A Tűz-madár
Czégényi Nagy Erzsébet: Terhes a földnek méhe
D. Nagy László: Tavasz…
Demeter Zsolt: Éjszaka
G. Ferenczy Hanna:
A Héber temetőben
Hegedüs Csaba: Fa
Kajuk Gyula: Ebéd a zöldben
Lehoczki Károly:
Elgurult gyöngyök
Mándy Gábor: Születésnapomra
Millei Ilona: Az élet vize
Sárközi László:
Csikágó, I. szonett


6. oldal
gondolatok
Bóka László
versek
Vörösmarty Mihály
versek
Umberto Eco
Ur-Fasizmus
Chopin
   Nocturne No. 21 in C minor              Smith, Jean Alexis
"...az igazat mondd, ne csak a valódit" JA